A tábor negyedik napja egyben a pécsi táborhely elhagyását is jelentette számunkra.  Az utolsó reggeli elfogyasztása után ismét útnak indultunk. 
A bugaci pusztához érve idilli kép fogadott, hisz leszállva a buszról igazi, magyar betyári öltözetű férfiak fogadtak bennünket, méghozzá szekerekkel. Felültünk, el is indultunk a szekerekkel, akkor még nem tudva, hová is vezethet a puszta. Örömmel teli énekszóval, közösen tanult népdalokkal töltöttük be a kopár pusztaságot. Lassan népdalunk hangja elcsendesedett, mert felcsendült a távolban a tárogató erőteljes, hívogató hangja. Egy jellegzetes pásztorruhába öltözött úr várt minket, aki által betekintést nyerhettünk a pásztormúzeumba. A különbséget az akkori életmód és a mostani között ,,fülön lehetett csípni”: mai szemmel nézve nehéz, viszont az akkori kor emberének teljesen hétköznapi élet volt. Felvilágosítást kaptunk a magyar ember, és az orra alatt levő bajusz viszonyáról. Ostor-, majd csikós bemutatóra került sor, ahol lovaglás és egy kis ,,hajigazítás” következett. Újra szekérre ültünk, és ebédelni mentünk, a vendéglőhöz érve pedig a Zrínyi csapatot üdvözöltük.
Bugacot elhagyva, a buszon Miskolc felé a Ki mi tud?-ra készültünk, volt ott ének, tánc és versgyakorlás.

Meg is érkeztünk új táborhelyünkre, Miskolcra, ahol pár percre mindenki Bélává válhatott.
A mosolyok, ölelések és az egymással való viccelődés, tartalmas beszélgetések átalakítanak, formálnak. Ránézünk egymásra, de már nem úgy, mintha csak négy különböző ország fiataljai lennénk, hanem egyszerűen úgy, mint testvér a testvérre.

Csiki Eszter (Erdély)

Csibi Zsolt (Erdély)