Átlépsz a függönyön, és megszűnik minden. Teljes sötétség. Zavar, darabokra szed, koncentrálsz, de sehol egy fénylő pont. Magába ránt a tehetetlenség. Nem is tudtad eddig, mekkora kincset kaptál, csak mikor már elvették tőled, akkor eszmélsz rá az értékére. Keresed a másikat, keresed a biztonságot a hangjukban, hátha adnak egy támpontot, hova is indulj tovább. De ugyanazt hallod a hangokon, mint amit belül gondolsz, és amiből mindent félrelökve menekülnél ki, bizonytalanságot. A szemed nélkül elvesztél.
Már érezted ezt az érzést, napok óta rád tör, de elhessegetted, hiszen nem volt fontos. Nem csak a Láthatatlan Kiállítás okozta, sokkal inkább a tudat, hogy ennek mindjárt vége. Hogy akik eddig melletted ültek egy-egy úton a buszban, kilométerek százait tudják le, napokon belül, visszatérnek oda, ahonnan nem lesz már a beszélgetés és a nevetés olyan őszinte, és egyszerű, mint a kilenc nap alatt volt. Mindenki hazamegy.
Legyintesz egyet, hiszen van mire koncentrálni. Kezdődik a kis záró, hamarosan hivatalosan is tagja leszel egy Családnak, ahova tartozni nem csak jó, de kiváltság is. És csak ülsz a székeden, szívod magadba mindazt, amit egész életeden át kerestél. Egy őszinte szót, egy megérdemelt tapsot, szívből jövő mosolyokat, és magát a tudatot, hogy többé már nem vagy egyedül. Van, akire egész hátralévő életedben számíthatsz, egy második család, rengeteg testvér, és hírtelen érzel valamit, amit nem tudsz beazonosítani. Csak legyintesz egyet, és élvezed azt, amit Isten e pillanatban adott.
Másnap még több érzelem kavarog benned, de főként a félelem. Az a fajta, amit egyszerre jó megélni, és egyszerre tép ki egy darabot az emberből. Már nem lehet elkerülni, hamarosan vége lesz életed legmeghatározóbb élményének. Elkezdődik a vasárnapi Istentisztelet, és kissé enyhül az érzés, hiszen látod, mennyi ember gondolkodik, és érez ugyanúgy, mint ahogy te is. Átadod magad a biztonságnak, ami egy felsőbb erőtől kaptál, ez feltölt annyira, hogy újra a pozitívra koncentrálj. Nem is törődsz mással, csak azzal a sok jó emberrel, élménnyel és érzéssel, amit a 10 nap alatt kaptál. Felszállsz a hajóra, ahol szerencsére lehetőséged van élőben is köszönetet mondani mindazoknak az embereknek, akik ezt lehetővé tették számodra, hogy most itt lehettél. Könnyek szöknek a szemedbe az önzetlenségüket tapasztalva, hiszen nem is ismertek, nem is tudták milyen értékekkel bírsz, mégis bíztak benned, és támogattak, hogy egy jó úton el tudj indulni.
Azután következik az a pillanat, amitől az első naptól kezdve tartottál. Az utolsó közös délután. Már nem tudod tovább visszafogni magad, könnyek szöknek a szemedbe, sírsz, de nem is tudod valójában miért. Sajnálod, hogy ennek a csodálatos élménynek ilyen hamar vége lett. És nem vagy egyedül, minden ember arcán ugyanazt a kétségbeesést látod, amit te is érzel, hogy ennek még nem lehet vége. Nem múlhat el az ilyen könnyen, ami életedet megváltoztatta, megerősítette hitedet, öntudatodat, és a magyar létedet. Ezen gondolatok közepette döbbensz rá, hogy ez nem fog elmúlni. Megérted mindazt, amit 24 évvel ezelőtt Zsuzsa néni és Berci bácsi megálmodott. Nem csak egy táborban voltál más ismeretlen emberekkel, hazaértél. Abba az otthonodba, amit éveken át kerestél. Ami biztonságot ad és veled marad a gondolata egész életed során. Ennek fényében fogsz cselekedni, bármihez is kezdj. Tudni fogod, a legmélyebb gondolataidban is érezni fogod azt a nagy löketet, amit most kaptál, és megérted, hogy van benned valami különleges.
Már nem vagy szomorú. A könnyeid már örömmel vannak átitatva, és büszkeséggel mindarra, ami lettél a napok alatt. Egy örök Rákóczis.
Korom Balázs
